1941-1950 : 1948-11. Bóka László kultuszállamtitkár beszéde a Koszta-kiállítás megnyitó ünnepén |
1948-11. Bóka László kultuszállamtitkár beszéde a Koszta-kiállítás megnyitó ünnepén
Forrás: Szabad Művészet II. évf. 11-12. szám 1948-11
Írta:
Bóka László
Szemérmesen halkra kéne fognom a szót, amikor a Kossuth-díjas nagy magyar föstőről, Koszta Józsefről beszélek: - mert magunkat ünnepeljük, a magyar népi demokráciát ünnepeljük, a magyar népet ünnepeljük benne.
Ez a férfi aztán a magyar nép fia! Azé a népé, melynek ezen a földön a fölszabadulásig ugyan mi jutott! A gangos-rangos, mentés-forgós, de homokfutós, zöld vadászkalapos, lovaglópálcás úri világban!
Lehetett béres, vagy ha nagyobb becsvágy mozgatta, m. kir. disznópásztor, mészáros legény s ha még többre telt, pap, altiszt, köztisztviselő, belső inas, portás. És akit még ezen a félszolgasoron is túlragadott szerencse vagy eltiporhatatlan tehetség: annak is hogy le kellett számolni eredetével, meg kellett tagadni származását s pipesen forogni az úri világban, a kényes orrok közt, mert büdös a paraszt, mocskos a proli és a szegényszag rontja az ihletett művész aurájának illatos fényét.
És az író, legyen Herczeg Ferenc, vagy Pekár, szóval kaszinóképes, klubtag, és a muzsikus tartson palotában, a finomaknak agárkényes kamaramuzsikát ruhabemutatóval és a föstő legyen hát Benczur-féle valaki, aki a mentegombot hitelesen fösti rá a Lulu gróf díszmagyarjára és aki bársonyban is selyembársonyt föst és talán a párfömöt is átfestené a jól fürdetett aktra, ha lehetne. Ezekhez alkalmazkodjék, aki a nép fia! És fessen olyat, hogy azt mondják rá "majd megszólal" vagy olyat, amitől elámulnak, mert franciább a párisinál és érthetetlen, fölfoghatatlan, finom, semmibe oldódó, maga is semmi.
Ez a fia a népnek, ez eljutott odáig, hogy fölfigyeltek rá, megtapsolták s már nyílt volna is minden ajtó előtte és foroghatott is volna köztük, hiszen tudta Münchent és tudta Párist és Bastien Lepage finom manirját.
De ő a sikertől meg nem szédült, a tárt ajtókon be nem hajlongott, a bókot szélnek eresztette és elment a szentesi tanyavilágba.
Mert nem társasági sikert akart ő, hanem alkotni. Nem műterem kellett neki, hanem a természet közelsége, a földdel küzdő emberek társasága, való világ és dolgozó társadalom, igazi fények és formák, a természeti és társadalmi valóság színei és formái. Ezt fogta emberséges szemléletének keretébe, így lépett túl hazai és külföldi mesterein. Így lett belőle nemcsak kitűnő föstő, hanem nagy művész is.
Mert képein nemcsak a mesteri tömör kompozíció, a fény és árny vegyülésének varázsa ragyog, de egy népével érző nagy szellem is otthagyja nyomát a vásznakon.
Barna-sárga-vörös, lila-kék-zöld s még milyen klasszikus "hármas hangzatokat" olvaszt lírai és mégis tárgyilagos, emberi és igaz viziókká ez a nagy művész! Nagyvonalúan ábrázol, tömören és egyszerűen, mély, belsőséges izzásával a színeknek és bensőséges lírájával szívének. Mintha a nép szemébe néznénk, úgy tükrözik képei munkaterünket, a világot.
Tanuljunk tőle, a mi nagy festőnktől igazat látni, valóságot szólni!
|