Koszta József

Részlet az önéletrajzából.
Tanuljunk tőle, a mi nagy festőnktől igazat látni, valóságot szólni! (Bóka László kultuszállamtitkár 1948) Részlet Koszta József önéletrajzából. .....Gyermekkoromban az volt egyedüli vágyam, hogy juhpásztor lehessek, nem éppen a juhok kedvéért, hanem mert mint juhpásztor napestig elnézhetném a fellegek járását, a vidék szépségét és festegethetnék is, hiszen a kutyám eligazítaná a juhok dolgát. De hát nem volt szerencsém, mert a szüleim az elemi után beadtak a reáliskolába, sőt már a II. és III. osztályt jártam, amikor megkezdhettem a sztrájkot, nem akartam tovább tanulni. Nem is tanultam tovább. De a juhpásztorságból nem lett semmi. Sok viszontagság után festőakadémiákba kerültem, Bécsbe, Münchenbe, de ezzel messze, messze estem az én ideálomtól. Múltak az évek, pingáltam juhok nélkül. A kenyeret külön kellett megkeresni. Most, öregségemre közeledem gyermekkori álmaimhoz: szereztem egy kis tanyát. Mi kell még? A juhok. Mihelyt ezek is meglesznek, kész az isteni állapot. Legeltetni a domb felé járok, ahol a szélmalmok vannak, onnan jönnek a szép fellegek, majd meglátják, akkor mit pingálok, mint juhpásztor!....

Annó..
Bényi László: Látogatás a legöregebb magyar festőnél. Forrás: Szivárvány. 1948-07-24. 15. 1. Látogatás a legöregebb Magyar festőnél, a 88 éves Koszta Józsefnél, aki a Kossuth-díjat majdnem visszavitte a postára, mert nem hitte, hogy neki szól – s akit most nyaralni küld a kormány A Kossuth-díjas Koszta József, a magyar festőművészek nesztora Pesten van. A kultuszminisztérium művészeti főosztályán tudtuk meg a hírt, ahol éppen azon buzgólkodnak, hogy hamarjában milyen formában is adják Kosztának tudtul azt a megbecsülést és szeretetet, amivel a demokrácia számontartja értékeit. A döntés hamar megtörtént. Kosztát feleségével párhetes gyógykezelésre és pihenésre Balatonfüredre küldi le a minisztérium. Már gondoskodnak is az autóról meg a kis uticsomagról és viszik az örömhírt. Kosztának….Óbuda, Knur Pálné ucca 16. A rozoga kis boltíves ház házmester nem tud arról, hogy itt egy híres festőművész lakik. -Hacsak az a kis alacsony öregember nem ott a pincelejárónál, a kapu alatt – mondja bizonytalanul. Bekopogunk , tényleg itt van előttünk a 88 éves Koszta József hűséges életepárjával, Annuskával. A kor és súlyos betegség ha meg is viselte, de nem törte meg; csillogó szemmel, boldogan örvendezik látogatásunknak. A díván alól egy zsákvászonba varrt csomagot kotor elő. Izgatottan vágja szét bicskájával a spárgafércet és előkerülnek az egymásra csavart olajképek. Felesége segíteni akar, de ő elhárítja: -Engedj, Annuska, ez az én dolgom. És máris fáradhatatlanul tartja egyik képét a másik után maga elé, hol a képre, hol felénk hunyorgatva. A kis szoba fénnyel telik meg. Mély kék és barna színekben ágyazottan, egészséges optimizmussal ragyognak a képek. Az egyik különösen szép kazlas képénél megszólal a mester: -Ez a kép alkuban volt még annakidején a minisztériummal, de nem jöttünk ki az árban, és így visszamaradt. Bezzeg most más a helyzet. A felszabadulás óta érzem igazán, hogy törődnek velem. Előbb csomagot kaptam, aztán meg pénzt. Lehet, hogy nem is hiszik el az urak – mosolyodik el, - de visszavittem a pénzt a postára, annyira nem hittem el, hogy nekem szól, de ott aztán megtudtam , hogy mégsem tévedés, hanem a demokrácia gondoskodása a művészekről. Egy szép fiatal fehérruhás lányt ábrázol a következő kép. -Egy városi hölgyről festettem, Csongrádon – büszkélkedik az ősz mester. -Ugyan, ugyan, apuska – pirongatja Koszta néni, - de rosszul emlékszik, hiszen az is én voltam otthon a tanyán. De tessék mondani – folytatja váratlanul (felénk fordulva) – tetszenek önöknek az absztrakt- képek? Mert a férjem azt mondja róluk, hogy a férgese majd elhull… -Örül-e a dicsőségnek, Mester? – kérdezzük végül. -Ne haragudjanak – mondja – talán szerénytelennek látszom, de: egyik fülemen be, a másikon ki. Az én örömöm a munka, mert az úgy van, hogy „kenyni” muszáj. Már csavargatja is egyik vásznát a másik után, újra bepakolja a zsákdarabba, s a csomag megint a díván alá kerül. Koszta néni megmagyarázza: -Nem hagyja el az uram soha a képeit. Félti, hogy ellopják. Az ostrom alatt a kukoricába dugtuk el a padláson, aztán amikor megbetegedett az uram, ráültettem egy taligára, mellétettem a képeket és betoltam a csongorádi kórházba. De azért nincs ám itt minden kép – fordul suttogóra a hangja. -Azt a tizenöt darabot, amit deklire festett, nem tudtuk elhozni, csongrádon helyeztem el. Persze, ő azt hiszi, hogy valahol az is itt van bepakolva, de ne tessék neki szólni. Ezt könnyen megígérjük, hiszen a meghatottságtól tényleg nem igen tudunk szólni. Csak tisztelettel állunk az előtt a festőművész előtt, aki egy percre sem szakadt el a népétől és akinek életművét látva, minden hitünkben megerősödünk…