Parasztszekér zörgött az úton és kavarta a port. A két kis barna ló szaporán csapkodott a farkával, hessegette a legyeket. Nyári meleg terpeszkedett a tájon, mélyen benn jártak a júliusban. A kocsi mellett alacsony ember ült. Apró szemei hunyorogtak az éles napfényben, de fürgén nézgelődtek. Gyönyörködtek a tájban, az óriás buraként leboruló kék égben, a habfoltokként úszó fehér bárányfellegekben, a karcsú jegenyékben, a felrebbenő fogoly csapatban, a szanaszét kúszó dinnyeindákban. Egyszer csak megragadta a kocsis karját:
- Megálljon!
Kis tanya közelében haladtak el. Olyan volt, mint a többi alföldi tanya. Fehérfalú épületek, amelyeken ragyogott a friss meszelés, glédában őrt álló akácfák, szőke kazlak, kapirgáló tyúkok, csaholó kutya, ágaskodó gémeskút. Minden szabályos volt egy valami ütött el a megszokott képtől, az egyik épülethez festőműterem volt ragasztva. Szélesablakú, üvegtetős ház. A nagy üvegtáblákon bezuhogott a júliusi napfény.
A lovak megálltak. A kis ember leugrott a kocsis mellől és apró, sietős léptekkel megindult a tanya felé. Kampós megyfabotja jó fegyver volt a csaholó kutya fékentartására, de már jött is a tanya gazdája. Pár pillanattal később szembenálltak egymással.
- Bocsánatot kérek, de felkeltette a figyelmemet a szokatan látvány… Szabályos festőműterem egy alföldi tanyán!… Még sohasem láttam, pedig magam is festő vagyok és nagyon szeretem az Alföldet… A nevem egyébként Koszta József.
- Én meg Lakos Imre vagyok- mutatkozott be a tanya tulajdonosa.
- Szentes város volt polgármestere, most már nyugalomban vagyok…A festő műterem boldogult öcsémé volt, Lakos Jánosé… Fiatalon hullott ki kezéből az ecset…Azóta árván áll a műterem, amelyben annyi lelkesedéssel dolgozott…
A kis ember szemei felcsillantak.
- Üresen áll?…Én éppen azért kocsizom az alföldön, mert itt akarok valahol latelepedni és festegetni…de arra álmomban sem mertem volna gondolni, hogy akadjon hely, ahol felépített, berendezett műteremre találok. Kérem, lehetne szó arról, hogy kibéreljem a műtermet?
- Tessék beljebb kerülni – mondta szívélyesen a házigazda – majd beszélgetünk a dologról…

Így került Koszta József, a nagy magyar festő 1923-ban, a Szentes közelében fekvő tanyára, az elárvult műterembe. Bérbevette nemcsak a műtermet, hanem az egész tanyát. Tíz esztendőre szólt a bérlet. Koszta akkor már túl volt a nagy világcsavargásokon és megízlelte a nagy sikereket. A világvárosok forgataga helyett az alföld csöndje vonzotta. Párizs és München, Velence és Firenze helyett a szentesi tanyavilág. Pedig nem is alföldi származású volt. Így mondta el egyszer elindulását. - Brassóból kerültem az Alföldre…A Fekete-hegyalján végeztem el a középiskolát, s ott vetettem vászonra első vázlataimat…A Cenket, az erdőséget. Aztán pár hétre, az Alföldre kerültem, s a hegyóriások, az erdőrengetegek világa után az a nyugodt táj, ezer fényével és színével lenyűgözött. Szerelmes lettem… Megéreztem, hogy ide rendelt a sorsom, akárhogy is kanyarog előttem az utam…A végállomás ez lesz! Pesten elvégeztem a mintarajziskolát, amely a Képzőművészeti Főiskola elődje volt. Székely Bertalan és Lotz Károly voltak a mestereim, azután külföldre kerültem és négy és félévet töltöttem müncheni akadémián…Velem voltak, mint növendékek, Csók István, Iványi-Grünwald Béla, Réti István, Torma János. Itteni irányítom közül Paul Höckerre és Wilhelm Dietzre emlékezem legszívesebben. Elégedett voltam, amia fejlődésemet illette, csak éppen a témakeresés nem elégített ki… És, hogy mi hiányzott, akkor tudtam meg, amikor hazatértem: a magyar táj…Az erdélyi Sárpatakon festettem meg első nagyobb vásznamat, a Hazatérő című képet, amely az 1897. évi kiállításon szerepelt. Utána félesztendeig Olaszországban utazgattam, Velencében, Firenzében, Veronában, de megint hazahajtott a vágyakozás… És most már véglegesen itthonmaradtam…Falun éltem, váltogattam a helyeket, a Dunántúlon is, meg Szabolcsban, de legjobban az Alföldet szerettem, s igazán itt éreztem a munkakedvet…Első nagy kiállításomat 1917-ben rendeztem az Ernst-múzeumban…Két hét alatt hatvanhárom képemet vették meg…

Tíz évig élt Koszta József hűséges feleségével Annuskával qa szentesi határ Lakos-tanyáján. Azután hogy a bérlet lejárt átköltözött egy másik tanyára. Ez már a sajátja volt! Kedve szerint építette, formálta, s itt még nagyobb festőműterem volt, mint a Lakos-tanyán. Aztán jó volt a megközelíthetősége is. Ahogy a motoros átgördült a csongrád-szentesi Tiszahídon, rövidesen megállt egy feltételes megállóhelyen. A neve Várfok, de romantikus Várfoknak semmi nyoma, csak a lejárón túl integet egy barátságos, muskátlis, cseréptetős tanya, Koszta József otthona. Itt élt 1933-tól. Hogy miért éppen itt?-erről így vallott egy beszélgetés során:
- Csak itt érzem magam jól. És csak itt tudok igazán dolgozni. Azok a munkáim, amelyekkel feltűnést keltettem, mind-mind tanyai képek. A magyar táj színei, hangulatai annyira lenyűgöző hatással vannak rám, és annyira idekötnek, hogy úgy érzem, másutt nem is igen tudnék dolgozni. Annyira magáévá tett és áthasonított a magyar föld, hogy talán élni se tudnék már nélküle és képeim, amelyeket itt alkottam, talán nem is az én ecsetvonásaimmal, mint inkább a magyar tájhangulat csodálatos kifejező erejével születtek meg. Én csak fogtam az ecsetet, de kezemet ez a titokzatos varázs vezette. S hogy miért éppen Szentes környékén lakom, arra csak azt mondhatom, hogy ez az a táj, amely leghívebben őrzi és sugározza a magyar táj jellegzetességeit.
Itt élt 1933-tól,-talán tíz évet még alkotóereje teljében, vidám megelégedettségben és fiatalos derűben, évődve Annuskával és boldogan dolgozgatva a kis tanyagazdaságban, ahol mindenre kiterjedt a figyelme: a gyümölcsfák ojtásától a kocák etetéséig. És születtek egymásután a képek- a magyar piktúra maradandó alkotásai.
A magyar táj színei és fényei amelyeket előtte senki nem tudott úgy vászonra álmodni. Aztán rászakadt a betegség. Két súlyos gyomorvérzésen, s két súlyos tüdőgyulladáson ment keresztül. A halál mesgyéjéről még visszatért, de azután a színek és fények álmodója előtt homályosodni és szürkülni kezdett minden…
Most már csak gondolatban ment végig képein, amelyek az életét jelentették. Emlékezett a Hazatérő-re, a Kukoricatőrök-re, a Kaszáló leány-ra, a Fehér házak-ra, a Tányértörlő leány-ra, amelyet talán a legjobban szeretett, s egyszer hosszan elmagyarázta, miért kedves ez a képe; mert- a fehér színnek hétféle árnyalatát hozta ki rajta…Emlékezett a Tanyai házak-ra, aztán itt van a Parasztlány muskátlival.. Alkonyat az Alföldön…Paraszvirágok…Tavasz mező- szinte érezni rajta a tavaszi illatot…meg a többi kép… Egész élete…

Megadással viselte a nehéz éveket. A betegség súlyos időszakában, a szenvedések mellett megkapta az elismerést, a boldogságot is a magyar köztársaság a legnagyobb kitüntetéssel, a Kossuth-díjjal ajándékozta meg nagy művészét. Élete alkonyán megérte, hogy megbecsülték. És most a színek és fények ecsetköltője visszatért a földhöz, amelyet annyira szeretett…