A Szépművészeti Múzeum magyar galériájában, ahol festők és képek fölött a tűnő idővel újra és újra felvetődik a maradandóság kérdése: egész sor Koszta-kép van. Az egyik a képek közül: földmívesek, amint hazatérnek a rónáról, munka után az édes pihenésbe. A késő-délutáni világítás egyenletesen elosztott fényében mozgó parasztfigurák jelentékeny kvalitások hordozói. Le lehet olvasni róluk a gondos természettanulmányt, a megfigyelés hűségét, a jó iskolában szerzett rajztudás biztonságát. Csak egyet nehéz leolvasni, első megpillantásra és a katalógus segítsége nélkül: azt, hogy ez a szürkületi tónusokban tartott kép Koszta József műve. Aki megáll előtte, beszélhet az egész irányzatról amely egykor, a mult század kilencvenes éveinek közepén, Münchenben és másutt (Párisban már alig) foglalkoztatta a festőket. Eszébe fog jutni a tárgyilagosságra törekvő naturalizmus korszaka, de bajosan jut eszébe az a festő, aki senki mással össze nem téveszthető módon tüzes színeivel, élesen kivillanó fénymasszáival, szenvedélyes ecsetnyomokkal áll elénk akkor, ha valaki kiejti ezt a nevet: Koszta József.

A kézenfekvő magyarázat természetesen benne van a kép dátumában, amely azt közli, hogy Koszta 1897-ben festette a hazatérő földmíveseket. Harminchárom éves volt, amikor a képen még a festék friss szaga érződött s a friss festékszag ellenére egy napon arra ébredt, hogy megszerezte vele pályájának hivatalos színezetű első sikerét. Meg kell adni, nem éppen könnyű siker volt, hogy ez a kép állami részről talált gazdára. A könnyen kapható elismeréshez hiányzott belőle a konvenció tisztelete, az akadémiai hagyományokon nevelt ízlés körüludvarlása. Koszta képe a hazatérő földmívesekről azzal a törekvéssel tart rokonságot, amelyet legharcosabban a nagybányai hegyoldalakra települt festők reprezentáltak, még ha nincs is meg rajta a nagybányaiak színlátó, tónusfestő ereje. Mindenesetre jellemző és érdekes ez a kép a műveknek abban a nagy családjában, amelyet hivatott és termékeny kézzel Koszta József festett össze egy művészvágyaktól lobogó munkás élet alatt. Jóllehet, mint már említettük, nem érezteti az eredeti képességnek azt a zamatát, ami rengeteg kép közül is rögtön és kiharsogva markánsan rávall Kosztára: jellemző azért, mert a mérföldkő szerepében mutatja, hogy Koszta József honnan és hogyan indult s miféle utat tett meg, amíg a sokak mellől eljutott a kevesek, a mesterek közé.

Koszta művészetének legigazibb és diadalmas hangja, stílusának teljessége későn alakult ki. Annál jóval később, ahogyan ez a különböző művészi életrajzokban rendszerint történni szokott. Az évek oly szakában, amikor sokan az ismétlések körhintáján vesztegelnek, korábbi eredményeket higítanak aprópénzre, jobb esetben megmaradnak színvonalukon, de gyakoribb esetben már lefelé esik tehetségük iránytűje: Koszta ahhoz a vándorhoz hasonlóan jelent meg a művészet piacán, aki mesebeli vásárfiákkal telt kosarat cipel a karján. Az utolsó tíz esztendőre esik ez az érkezés, a festészet eseményeként abban az időben, amikor a lerombolt országhatárok által teremtett vigasztalan atmoszférában az ilyfajta események azt is jelenthették, hogy nincs végleg veszve minden. Koszta József 1920-ban rendezte meg azt a gyűjteményes kiállítást, amely művészpályájának legnevezetesebb állomása. Azok számára is, akik régebbről ismerték, munkáit számon tartották: meglepő és izgató volt, ahogyan Koszta a dús szépségek csokrával, alkotóerejének frissességével szinte lovasrohamszerűen előretört. Mit jelentett az a kiállítás? Nem valami különleges kísérletet, amely a maga extratúrjával azt akarta megmutatni, hogy most miként festenek, mi a legújabb, a dernier cri Párisban. Nem is holmi hitehagyást, hirtelen kanyarodásban való elfordulást az eddig követett művészi céltól. Festőideálok szempontjából nem lehet azt mondani, hogy Koszta megváltozott volna. Ellenben változott a zengés, ahogyan ezeknek az ideáloknak szolgálatában; Koszta kezében megszólalt a hangszer. Az történt egyszerűen, hogy ami még hiányzott művészetéből, arra teljesen rátalált. Tulajdonkép csak árnyalatokról volt szó, amelyekkel az 1920 körül keltezett, Szentesen festett új képek a korábbiaktól különböztek. Ezeken az árnyalatokon azonban sok minden, a lényeg fordult: Koszta művészetének döntő rangja, alakjának mélygyökerű helye a festők közt. Mindenki emlékezhet rá, mert csak hét éve, hogy a hatás, amit e kiállítás keltett, minő volt a sajtókritika a művásárlók szűkebb köre és a nagyközönség frontján.

Nem túlzás, hogy az ötvenöt éves Koszta Józsefet a közvélemény valósággal fölfedezte. Pár nap alatt többet írtak és beszéltek róla, mint azelőtt évtizedeken át. Sőt őszintén szólva, Koszta neve olyformán hangzott, mintha először csengett volna a fülekben. Az emberek általában azt kérdezgették, vajjon eddig merrefelé tartózkodott s bizonyos, hogy az az alkalmi művásárló-ismerősöm, aki az akkoriban leromlott magyar pénzt, igen helyesen, képekbe fektette, nem egyedül hihette azt, amit egy napon így adott értésemre: pártolni kell a fiatalokat is, ma vettem egy Koszta-képet.

Különös dolog ez, oly művésznél, aki mögött hosszú mult van, aki majd minden esztendőben kiállított, hol a Műcsarnokban, hol másutt. Akkor még érthető volna, ha Koszta korábbi munkái, fajsúlyt tekintve, nem érték volna el azt a mértéket, ami ahhoz szükséges, hogy valakit észrevegyenek, elismerjenek és megjegyezzenek. Erről azonban szó sem lehet Koszta esetében: a hazatérő földmívesekről festett képe csak első, de korántsem utolsó képe volt a Szépművészeti Múzeumban. Különböző időközökben szép számmal követték mások, jeléül annak, hogy Koszta vívódó, kibontakozást kereső, de erős tehetsége nem volt véka alá rejtett titok. Mégis: ott, ahol a siker születik, a név ismertsége jobbra vagy balra fordul, valahogyan napirendre tértek fölötte. Tudomásul vették, ha a vidékről, ahol állandóan élt, az alföldi tanyákról, amelyeket festékesládával járt, megjelent a fővárosban, fel-felbukkant a művész-kávéházban. De amikor eltűnt s rendszerint hamar tűnt el, ez körülbelül egyértelmű volt az elfelejtéssel. A magyarázatot talán fölötte egyszerű, csendes és rusztikus lényében kell keresni, amely ahogyan idegenül érezte magát a boulevard-levegőben, ugyanúgy hiányzottak belőle azok a személyes adományok, amelyeknek birtokában ügyes és okos, de hozzá nem mérhető talentumok is tudnak szerepelni, önmagukról beszéltetni. Végül persze ez az egész probléma mindegy, nem fontos magának a festészetnek szempontjából. Nem fontos azért, mert ha hosszú évtizedek alatt Kosztában keringhetett is miatta bizonyos titkolt keserűség: a művészete nem gyengült alatta, hanem épp ellenkezőleg továbbérlelődött, hogy villamossággal telítve, egy napon úgy érjen bennünket, mint a mezőn elkalandozót a nyári zivatar.

Koszta művei közt van egy régi kép, amelynek - motívumát tekintve, de egyéb okon is - nincs köze a szentesi tanyarészletekhez. Amit ábrázol, az nem napsütötte kukoricás, a fülledt alföldi est sötétjéből kivilágító fehérfalú parasztház, hanem Mátyás és az olasz királyleány, Beatrix találkozása. A természetben való körülnézés helyett történeti alapú elképzelés terméke: kompozíció. Koszta némi nosztalgiával említi, mert annak idején, amikor az örök város, Róma falai közt a régi mestereket tanulmányozta, sokat foglalkozott a feladattal, de a kép csak vázlatban maradt meg, a nagy és végleges megoldás nem készült el sohasem. Bár fölvethető a kérdés, vajjon a nagy képen ugyanúgy érvényesült volna-e a mostaninak ereje, a szinte improvizációszerűen ható festői egység: a nosztalgia jogosult lehet, mint mindenkié, aki elkezd valamit, kedvvel és reménnyel, de nem fejezhet be. Viszont Koszta egész oeuvre-jét tekintve, mégis úgy tűnik, hogy ez a Mátyás és Beatrix-féle találkozó, a kompozíció felé tett lépés csak oldalra való kitérés azon a haladóvonalon, amely Koszta munkásságában húzható. Nem véletlen, hogy az a viszony, amely Kosztát egy időben a Benczúr-iskolához fűzte, nem volt tartós, hogy a kompozíció nem bukkan fel többé munkássága során, hogy művészi kibontakozása olyannak alakult, aminőnek ismerjük, egyszer a szabad horizont alá embereket állítva, másszor figura nélkül tolmácsolva a táj optikai szépségét, de mindig a változó valóságot figyelve, hozzáigazodva és belőle indulva ki. Azon a hosszú úton, amelyet Koszta megtett, kezdve a tavaszi fiatalság napjaitól a révbejutásig, bőven lehettek és voltak is gyötrődései, vívódásai önmagával és mesterségével. Bizonyos azonban, hogy ami előrevitte, művészetét határozottá kiformálta, különböző nagyobb kerülőktől visszatartotta, az nem az elméleti meggondolások, hanem az egészséges festői ösztön erejének győzelme. Az a lüktető, minden ízében férfias temperamentum, amely Kosztában lakozik, a "Hazatérők" című képen még bizonyos iskolai korlátok közé szorulva, bátortalan szavú. Azt a rajzlátásos előadást, amelynek ez a kép jellemző darabja, csakhamar azután egyre jobban kezdi felváltani a széles ecsetjárás, a faktúra foltszerűsége. A cél, ami felé innen kezdve Koszta törekszik: a képet éltető szín elemének megragadása. Nem a tarkaságé, hanem a kevés változatú, de annál intenzívebb színességé. A fekete árnyék, ami alakjaira vetődik s amit egy-egy figurája vet, sokáig mintha zavaró ballasztként jelenne meg ebben a színességre való törekvésben. A feketeségnek kissé túlontúl történő hangsúlya, párosulva az ugyancsak széles és sokszor csapkodva szántó ecsetkezeléssel, az ebből a korból való képeinek nyers ízt ad. Teljesen kiküszöbölődik azonban ez azokban az években, amelyek már a háborúra eső évek s amelyeknek eredményeit szuverén módon vonultatta fel az 1917-es, de még inkább az 1920-as kiállítás. Koszta színei: a domináló kékek, sárgák, pirosak itt érik el igazi tüzüket, tónusai árnyalatgazdagságukat. A feketének itt is van szerepe, főleg amikor a Koszta által annyira kedvelt nyári alföld est száll le a kis házakra és udvarokra. De ez a szerep csak arra szolgál, hogy fokozza a világító színek ellentétét: a fehér szín úgy hangzik ki belőle, mint a sötét csöndből az éles kiáltás. Mindenkép teljessé ekkor lett Koszta művészete: növekedett dinamikai erőben s amellett átszövődött a finomság futamaival. Koszta alföldi képei genre-célzatok nélkül, tisztán festői értelemben felfogott ábrázolások. Ma is úgy, mint régen a természetben keresi festenivalóit, de végső fokon kialakult egyéni stílusa oly vonásokat is mutat művészetében, amelyek már nem "naturalista" vonások. Némi dekoratív beszivárgás kerül képeinek hatóelemei közé, amelyeket szinte elönt az érzések dús áramlása. Újkeletű szóval akár "expresszió"-nak is nevezhető a kívülről kapott benyomásoknak, a természetből vett képnek ez a belső áthangszereltsége. Anélkül persze, hogy holmi szándékos tendenciáról, tervszerű számításról lenne szó, anélkül hogy lényegében megváltozna Koszta művészetének vezérszólama: megmaradni a természet mellett, tolmácsolni a benne nyert élményeket. Semmi sincs messzebb a szisztémafestők kiagyalt unalmától, mint Koszta képei.

Koszta József járt, időzött és dolgozott Szolnokon, Cibakházán s még közvetlenül a háború előtt a kossuthista városban, Szentesen telepedett le, ahol azóta él. Alakjaival, kék és haragvó egével, fényével és meleg éjszakáival a szentesi határ érlelte ki művészetét, amely motívumok dolgában egyébként nem sokváltozatú. Hasonlóan magához a búzatáblák végtelen tengeréhez, az Alföldhöz, ahol csak az egészen otthonos, fogékony és begyakorlott szem fedezheti föl, hogy mi a különbség az egymásra következő tanyaudvarok, gémes kutak, kis pejlovak, csirkeólak és fejkendős kukoricafosztók közt. Koszta brassói születésű, az apja-anyja háromszék megyei. A neve, etimológiai eredetével, mindenesetre másféle fajta felé mutat, mint amit turáni vágású arca és a nagykúnsági föld típusaira ütő fölötte zömök, mokány alakja demonstrál. Ezt a névkérdést persze csak érdekességként említjük, nem azért, mintha bárminő megállapítást lehetne levonni belőle. Mert a művészete is minden atomjában: magyar. Annyira az, hogy ha a világ festőinek nemzetközi összesereglésén arról van szó, vajjon mely képek vonuljanak fel festészetünk magyarságának jellemzésére: Koszta képei nem maradhatnak ki. Sőt a helyük ott van a legelőször felvonulók rendjében.