Adatok helyett költői mondatokban számol be a mester törekvéséről, például arról, amikor egyszer a szentesi határban nyomába szegődött gyermekek kíváncsiskodására, hogy hová megy, azt válaszolta: "Megyek színt keresni" - s leírja Bényi, hogy a gyermekek valóban látták: "ezúttal nem képet fest, hanem színcsíkokat"; illetve elbeszél egy másik esetet, amikor azért vásárolt meg egy mázolótól valamilyen fél ajtót, mert tetszett neki az odakent szín érdekessége. Igaz, hogy nyomban megjegyzi, az ilyen anekdoták értéke nem több, mint a porba firkált ákombákomé - írásának nagy része mégis ilyesmiről szól, illetve, hogy mit lát bele (ő, Bényi László!) a képekbe. És ráadásul ez nem is eredeti ötlete Bényinek, hiszen már az 1910-es évek végétől kezdve többen kitárgyalták a képek expresszivitását, kolorizmusát, a foltlátás szerepét és a fényt, mely formát alakít, az éles ellentéteket, melyek között a színek elhelyezkednek, az egyszerre különös és bensőséges szakmai kérdéseket, a vad, sőt néha brutális erőt, ami a kompozíciókból árad. Kosztával kapcsolatban a magyar lélek, a magyar természet festészeti megörökítését szokták emlegetni, a "Munkácsy-Paál-Rudnay érzésközösség homályosan sejtett egységtudatára" való ráébredést. Szóval, a szakmai életút hiteles földerítésének munkáját kissé háttérbe szorítva a szerzők általában a képek szimbolikájáról beszélnek, s ebben az egyik legjobb munka Egri Máriáé, aki igen plasztikusan, nagy láttatóerővel elemzi a színek szerepét. Tombor Ilona rövid dolgozata említi a rajzolat másodlagosságát: "megjegyezhetem, hogy Koszta festészetében a rajz teljesen alárendelt jelentőségű. Nem a rajztudást értem rajta. Legvázlatosabban festett képein is érződik a biztos szerkezet, a tudás. De a grafika nem az ő kifejezési eszköze. Vonalai önmagukban nem élnek, csak előkészítik a festést." Megjegyzem, Aradi Nóra kis könyve semmit se tesz hozzá ismereteinkhez - vagy csak azt a tévedést erősíti meg, miszerint Bényi kutatta ki a mester születésének valódi dátumát.

A fentiek alapján remélem, érthető, ha más szemszögből igyekszem megközelíteni Koszta festészetét, s ez a szemszög, úgy vélem, ma aktuálisabb, mint valaha. Mit festett Koszta? Paraszti életformát? Magyar lelkiséget? Ősi pogány vadságot? Tájat? Magyar tájat, - esetleg amint Kovács Péter írta: mindennapi hangulatának valóságos, reális rögzítését? Vagy azt tekintette feladatának, amit Aradi Nóra úgy fogalmazott meg, hogy "a nagy összefoglaló foltok keresése, a szín- és a tömegszerkesztés összehangolásának kutatása, a természeti és cselekménybeli részleteket mellőző tömörség"? - valamiféle 20. századi modernista-avantgardista, önmagára reflektáló, spekulatív művészeti gyakorlatot folytatott: spekulációk nélkül, spontán, csak úgy, mert olyannak született? Mit festett Koszta? Ez a kérdés igazán érdekes - miután képeit, egyes korszakait oly sokan és behatóan elemezték, s ez mégis mindeddig megválaszolatlan maradt

Véleményem szerint a "sötét ég" festészete miatt őt gúnyoló műcsarnokiak, a zömében jelentéktelen polgári festőcskék közelítették meg legjobban a helyes választ, midőn azt hangoztatták, hogy "föltalálta az éjszakai napsütést". Koszta egyszerűen lefestette azt, amit látott - de amit látott: az alföldi tájat, vagyis a magyar népélet által alakított természeti környezetet egyszersmind szimbolikus magasságba emelte. Elmondhatjuk, hogy Koszta valóban feltalálta az éjszakai napsütést, a sötétlő környezetből kivillanó emberi produktumot: a kultúrát - mert képein nem a napsütés, hanem a kultúra az, ami megvilágítja házfalait, színes ruhadarabjait, a kukoricást, az emberi arcokat, alakokat, vagyis mindazt, amit festett. Nem az égen ragyogó Nap, hanem a magyar kultúra, esetünkben Koszta festői eszménye világítja be a sötétlő környezetet, megmutatva abból a szükségesnek és érdekesnek ítélt dolgokat.

Koszta tehát két dolgot festett, egyrészt: a nem kulturált természetet (pl. sötétlő vizet vagy eget), vagy a civilizatorikus környezetet (pl. malomépületet), ami mindig sötét - mert a civilizáció sötét! Másrészt: kulturált tájat festett, tevékenykedő embert, kazlakat, boglyákat, orgonacsokrot, ami mindmind világos, mert a kultúra világos!

Koszta festészetében a civilizáció és a kultúra különbsége, sőt ellentmondása jelent meg. Mondhatom tehát, hogy itt jobban látszott, mint máshol, nálunk élesebb volt az ellentét, jellemzőbb a kultúra mindent megvilágító, magasrendű eszménye, mert ősibb az erő, amit nem takart el a civilizáció, mint Európa nyugatibb országaiban. Kós Károly 1918-ban vetette papírra az alábbi súlyos gondolatokat: "a nép ma a városokba tódul gyári tölteléknek és a pénz rabszolgájának, a civilizáció katonájának, amely civilizáció viszont nem tudja megoldani, megvalósítani a maga alkotta város művészi képét" - vagyis a maga kultúráját. Kós Károly egész történelmi visszapillantást nyújtott e küzdelemről, midőn így érvelt: "Az iskolában azt tanultam, hogy Amerika felfedezésével véget ért a középkor és elkezdődött az újkor. Később a fejembe verték, hogy a kultúra megújhodása: a reneszánsz volt, az az új kulturális erő, mely az emberiséget kiemelte a 'sötét' középkorból az újkor ragyogó világosságába. De a valóság nem ez, csak az időpont helyes - körülbelül. Mert igenis, abban az időtájban valóban megszűnt a középkorinak nevezett kultúra életfolyamata, mert akkor vált általánosan nyilvánvalóvá... hogy az a lelki, belső nagy szellemi erő, mely az antik világ elrothadt holttetemén, a népvándorlás kaotikumából világra hozta az új Európát: az úgynevezett keresztyén kultúra csődöt mondott. Drasztikum ez, de valóság. A reneszánsz nem új kultúra kifejezése stílusban, nem születése egy új szellem új szemléletének, de bevallása annak, hogy a magát kiélt, kivénült kultúrának arra volt szüksége, hogy egy holt világ romjait ássa ki, hogy a maga elhaló erőit azzal pótolja. Ne áltassuk magunkat: a reneszánsz egyszerű pótlék" - s ha így van, akkor mit mondjunk a 20. századról?

Koszta nem volt filozofikus alkat, nem spekulált, hanem festett, s azt festette, amit látott. De mondhatnám, hogy azt festette, amit abban az időben Tornyai-Rudnay-Kós Károly is látott, vagyis azok a művészek, akiknek sikerült kifejezniük a konkrét dolgokban, tájban és emberben a magyar kultúra olykor szívszorító méltóságát - a minden sallangtól, minden pátosztól és ideológiától mentes realitást. Realitást, amit sajátos kultúránk fényében igen egyszerűen is tudunk látni: olyan "ez az"-nak.

Koszta festészete az 1910-es évek második felére tökéletesen kialakult. A '20-as évek elején sikerült saját tanyát vásároljon a Szentes határában fekvő ún. Várfokon. Feleségével, Annuskával ott rendezkedtek be a tanyasi életre, és közel harminc éven át szinte ki sem mozdultak onnan. Az istállóból alakított magának műtermet, és közvetlenül a ház mögött volt az a kukoricás, ami sok képének témája lett, "az örök modell, amelyhez nyúlni nem volt szabad, amely ott maradt a letarolt mezők között ősszel és télen is". Egymás után festette jobbnál jobb képeit, melyekkel Európa számos nagyvárosában rendezett kiállításokon jelentős sikereket aratott. Ezzel Koszta élettörténetének változatos eseményei tulajdonképpen véget is értek. 1949-ben bekövetkezett haláláig további új és fontos adatot már nem említ a szakirodalom. Lyka úgy emlékezett vissza Kosztára, mint aki "tehén-, malac-, liba-, tyúktulajdonos, festőművész és tanyabirtokos" volt, akit "az állatai meg a földje mellől nemigen lehetett elmozdítani. Modelljei állandóan kéznél voltak, és főleg ingyen: festette a kukoricatörést a saját kukoricásában, festette a verőfény villogását a saját háza fehér falán

{…}