Rudnay mellett még két festőre gondoltam. Koszta Józsefre és Iványi Grünwald Bélára. Rudnay, akivel sokszor beszélgettem erről a dologról, Koszta Józsefet ajánlotta különösen, mint akinek képeiben a legszebben és legmélyebb zengéssel jut kifejezésre mindaz, ami teljesen fedezi az én elképzelésemet. Iványi ízig-vérig való magyarsága pedig nagyon beleillett volna az együttesbe. Az volt a tervem, hogy ennek a három magyar művésznek legkiválóbb alkotásaiból külföldön rendezek kiállításokat. Ezekhez a kiállításokhoz nagy reményeket fűztem és meg voltam győződve arról, hogy úgy erkölcsileg, mint anyagilag jó eredményeket fogok elérni. Legfőbb ideje volt, hogy valaki elhatározóan belenyúljon a magyar művészet propagálásába, hiszen az első világháború alatt és az azt követő években meglehetősen el voltunk zárva a külvilágtól, és a nagybányai iskolán keresztül beérett magas nívójú magyar művészetnek nem volt alkalma, hogy ragyogó értékeit a külföldnek bemutassa. Hogy helyesen láttam a dolgokat, annak legjobb bizonyítéka, hogy az 1925-ben Milánóban megrendezett nagysikerű Rudnay kiállítás után maga a kormány vette a kezébe a külföldi kiállítások rendezését. Szóval Rudnay Kosztát ajánlotta a legmelegebben, ami érhető is, hiszen művészetük egy gyökérből fakadt, mind a ketten a legjellegzetesebb kifejezői voltak annak, amit vérbeli magyar piktúrának nevezünk. Kosztát akkor még nem ismertem személyesen. Rudnay műtermében találkoztunk először. Alacsony, zömök kis emberke volt Koszta, erős állkapoccsal és hatalmas fogazattal. Szinte érezni lehetett, hogy hogyan harapja szét a garast a fogaival. Egész lényéből áradt a kapzsiság, a sokat nélkülözött ember keménysége és szívóssága. Kicsi, ravasz szemeivel nagyon bizalmatlanul nézett rám, a közel két méter magas, atlétatermetű emberre. Hosszas tárgyalás után megállapodtunk a szerződés egyes pontjaira nézve, azonban eltérően a Rudnay szerződéstől, a vele kötött szerződés időtartamát csak öt évre állapítottuk meg. Akkor még nem tudtam, hogy ezzel a szerződéssel súlyos terhet, sok zaklatást vettem a nyakamba. Koszta nagyon bizalmatlan természetű ember volt, és ez a bizalmatlansága sok kellemetlen percet szerzett nekem. Szóval Koszta, mint ember nem volt túlságosan elragadó, de annál nagyszerűbb volt, mint művész, akit igazán értékelni csak festő kollegái tudtak. Eszembe jut az összehasonlítás amit egy későbbi időben Kosta festményeivel kapcsolatban beszéltek. Amikor a híres cigányprímások, Rácz Laci, Radics Béla, Magyari Imre és a többi nagy népzenész cigányzenét akartak hallgatni, elmentek a Népszínház utcának egy kis kocsmájába, ahol az öreg Zsiga bácsi brácsázott. Úgy senki sem tudott muzsikálni, mint a Zsiga bácsi. A cigányprímások révedező szemekkel hallgatták a brácsából kicsalt ősi hangokat, és folyton mondogatták egymásnak: „ Hej, az a Zsiga bácsi, az tud csak igazán muzsikálni!”, ami a leghíresebb cigányprímások részéről igazán a legnagyobb elismerést jelenti. Valahogy így volt Koszta piktúrájával is. Maguk a festők méltányolták legjobban művészetét. Én magam sem tudtam soha eldönteni, hogy a két művészem közül melyiket szeretem jobban, pedig Rudnay piktúrájának én voltam a legnagyobb rajongója. Így indult el Kosztával való összeköttetésem. Nagyobb időközökben adott át képeket. Már szerződésünk kezdetén érezhető volt pénzünk romlása és ezért úgy állapodtunk meg, hogy a képek árát esetről-esetre az átadás alkalmával fogjuk megállapítani. Valahogy mindig megegyeztünk, úgy hogy az árak tekintetében nem voltak lényegesebb differenciák közöttünk. Koszta Szentesen lakott és legfőbb vágya – életének nagy célja – az volt, hogy Szentes közelében egy belsőséges kis tanyát vehessen magának. Erről sokszor beszélgettünk, és én erősen biztattam, hogy összekötetésünk eredményeképpen meg fogja szerezni a kis tanyát. Meg is szerezte, sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogy gondoltuk és egy 18 holdas belsőség gazdája lett. Ott élt a tanyán és ott festette azokat a ragyogó tanyai képeket, szélmalmokat, kukoricatörő lányokat. És ezeken a képeke mindenütt izzó fehérek és vörösök ragyognak az alföldi napsütésben. Külföldön rendezett kiállításokon mindenütt feltűntek Koszta képei, különösen Hollandiában a sajtó a legnagyobb elismeréssel írt róluk. A barcelonai nemzetközi kiállításon „ Rőzsés leány „ című képével a harmadik díjat nyerte. Izzó színei, a magyar televény őserejű zengése és az a bizonyos valami, ami – hogy zenei nyelven fejezzem ki magamat – mint egy magyar szimfónia áradt képeiből, szóval azaz idegen, ismeretlen hang, szín, temperamentum volt az, ami külföldön Koszta képeinél a legnagyobb érdeklődést váltotta ki. Ezt a világot odakinn nem ismerték és szinte megdöbbentek Koszta színeinek különös tüzétől és forróságától, Rudnay szenvedélyes széles ecsetkezelésétől és betyárjainak szilaj vágtatásától. Igen, így képzeltem el a három magyar festőt, akikkel bejárom a fél világot. A harmadik festő azonban elmaradt, csak később tűnt fel Nagy István személyében. Iványival, akinek igényes, költekező életmódja nagy összegű befektetést jelentett volna, nem tudtam megegyezni. Nagy tőkével nem rendelkeztem, úgy hogy három festőnek a menedzselése túlhaladta volna anyagi erőmet. Hiszen Rudnay és Koszta menedzselését is csak úgy mertem vállalni, hogy bátyám, aki annak idején az egyik legnagyobb textilgyárnak az igazgatója volt, biztosított arról, hogy a menedzseléshez szükséges összegeket mindenkor rendelkezésemre fogja bocsátani.

Most pedig megpróbálom Kosztát, mint embert jellemezni. Egy szép napon, a kora reggeli órában beállított hozzám Koszta József. Arca nagy nyugtalanságot és izgalmat árult el. Abban az időben erős infláció volt és egész Budapest tőzsdézett. Első pillanatban megijedtem és sietve megkérdeztem, hogy nincs-e valami baja? Hát igen, Kosztának nagy baja volt. Súlyos szemrehányásokat tett nekem, hogy miért nem figyelmeztettem, hogy értékpapírokon rengeteg pénzt lehet keresni., és hogy már eddig is sok jó alkalmat mulasztott el, mivel a részvények árai állandóa emelkednek. Én soha életemben nem játszottam a tőzsdén, engem ez az egész inflációs hajsza nem érdekelt. „Nézd Koszta” – mondottam neki – „ ez nem neked való dolog, az ilyesmi sok izgalommal jár, mivel megtörténik néha, hogy a papírok árai nemcsak felfelé, hanem lefelé is mennek. Sokkal okosabba, ha képeket festesz, az sokkal többet jelent neked anyagiakban, mint holmi tőzsdei nyereség.” Nem bírtam meggyőzni és állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy az én összeköttetéseim felhasználásával vegyek a részére értékpapírokat. Mit volt mit tennem, elmentem vele egy bankigazgató ösmerősömhöz, aki szintén ugyanazt ajánlotta Kosztának, amit én, t. i., hogy fessen szép képeket, ami sokkal okosabb s hasznosabb dolog. Koszta azonban kitartott elhatározása mellett. Két részvényt ajánlott az illető direktor, a Schlick vasgyár és a Földhitel Intézet részvényeit. A földről lévén szó, az utóbbi nagyon tetszett Kosztának. Egy kötés ezekből a papírosokból 25 darabot jelentett. Egészen jelentéktelen kis összegről volt szó és Koszta megrendelte a papírosokat. Akkor már voltak némi tapasztalataim Kosztával és óvatosságból én is rendeltem egy-egy kötést – zsiványbecsületből – nehogy egy áresés esetén engem okoljon anyagi romlásáért. Jól sejtettem. Egy szeles tavaszi reggelen – mindig korán reggel jött – heves csengetés ébresztett fel legjobb álmaimból. Koszta állt az ajtóban feldőlt ábrázattal és kétségbeesetten nézett rám. „Tamás, a papírok esnek „ rebegte elhaló hangon. „Mi lesz most?” – „ Hát mi lesz, majd újra felmennek.” – „ De kérlek, ez lehetetlen, hiszen így rá fogok fizetni. „ – „ Mondtam neked, hogy ne játsszál a tőzsdén, nem neked való az.” Látva, hogy nem tud megnyugodni, azt proponálta neki, hogy adja át nekem a két kötés papírosát, és ugyanolyan áron megveszem tőle, mint ahogy ő vette azokat és így semmiféle károsodás nem éri. Untam már a dolgot, torkig voltam vele, hiszen nem én akartam, hogy papírosokat vegyen. Úgy látszik valami ravaszságot sejtett ajánlatomban, biztosan azt hitte, hogy jó értesüléseim vannak és a papírok árai rövidesen rohamosan emelkedni fognak. Nem fogadta el propozíciómat, hanem nagy dohogva eltávozott. Ez a jelent kisebb nagyobb változásokkal még néhányszor megismétlődött és én átkoztam azt a napot, amikor Koszta unszolására elmentem vele részvényeket vásárolni. Nemsokára azután Koszta ragyogó arccal állított be hozzám. „Tamás, a papírok árai felfelé mennek.” Ezt úgy mondotta, mintha életének legszebb ígérete vált volna valóra. Nekem sohasem voltak értékpapírjaim, nem érdekelt az árak hullámzása, de most nagyon örültem Koszta hírének, tudva, hogy az áremelkedés megnyugtatja őt és nem fog többet kínozni nagyszabású tőzsdei tranzakciójával.

Koszta kapzsisága és pénzéhsége életmódjában is megnyilvánult. Annakidején mesélték, hogy egy időben nagyon rosszul ment a sora, képeit egyáltalán nem vették, és sokat nélkülözött. Reggel megvette az „ötért liptói túrót” (akkoriban jó nagy adagot adtak ezért a pénzért) egy darab kenyeret, és megvolt a napi kosztja. Amikor velem dolgozott, komoly szép pénzeket keresett, de ez a körülmény nem sokat változtatott életmódján. Ha Pesten volt dolga, hazulról magával hozott egy tarisznya ennivalót és abból „Kék flaskóhoz” címzett vendéglő – nagyon jó bora volt a Kék Flaskónak – ott ebédelt mindig Koszta. Elővette tarisznyájából a „cubákot” és két deci bor mellett jóízűen elfogyasztotta.

Nekem sok nehézségem volt Kosztával, mivel tőzsdei nyeresége után alig tudtam lefékezni túlzottan nagy igényeit, már tudni illik a képek árait illetőleg. Sok mindenféle más baj is volt vele. Engem különösen az a nagyfokú bizalmatlanság bántott, amely minden alkalommal kiütközött belőle. Így azután egy csöpp kedvem sem volt ahhoz, hogy Kosztának külföldön önálló kiállításokat rendezzek, mivel tudtam,hogy abból csak nagy kellemetlenségeim lesznek. Különben is, amikor aktuális lett volna a dolog, Rudnay milánói és zürichi kiállítása után az európai országokban felütötte a fejét a túlzott nacionalizmus, mely főleg külföldi művészekkel szemben nyilvánult meg a legerősebben. Csak saját festőiktől vásároltak, idegen festők elől pedig elzárkóztak. Úgy terveztem, hogy Rudnay zürichi kiállítása után Londonban rendezek egy Rudnay Koszta együttes kiállítást, azonban a fentebb említett okoktól eltekintve más dolgok is megnehezítették annak megszervezését. Legfőképpen pénzügyi dolgok. Az a Galéria, amellyel kiállítás rendezés dolgában tárgyaltam, kétszáz fontot kért a helyiségért. Azon kívül a lapok kritikái és reklámjai is sok pénzbe kerültek volna. Minden sort meg kellett volna fizetni, nem szólva a szállítás, az ott élés, reprezentálás költségeiről. Le kellett hát mondanom tervemről. Kosztával való megállapodásomat közös megegyezéssel megszüntettük. Egy nagyobb pénzösszeget fizettem neki azért, hogy elálljon a szerződéstől.

Amiket itt elmondottam, az Kosztára, az emberre vonatkozik, művészete az egészen más lapra tartozik, annak igazi méltatója én nem is lehetnék. 1948-ban rendezték az utolsó Koszta kiállítást, a Nemzeti Szalonban. Koszta feljött Pestre, hogy részt vegyen a tiszteletére rendezett ünnepségen. A kiállításon megjelentek a művészeti világ hivatalos képviselői és sok festőkolléga, akik mind szívből gratuláltak Kosztának. Az öreg mester akkor már 90. évét taposta. A kiállítás megnyitásának napján én is elmentem a Szalonba. Hosszú évek után ott találkoztam újra és utoljára Kosztával. Súlyos betegségének nyomai meglátszottak rajta, szinte érezni lehetett közeli elmúlását. Az úgy is kis feje egészen összezsugorodott, arca fakó és foltos volt, beszéde akadozott. Kicsit felidéztük a múltat és én hirtelen minden átmenet nélkül így szóltam hozzá: „Mondd Koszta, hogy voltál megelégedve az én menedzselésemmel?” Koszta rám nézett szúrós kis szemeivel, levette a kalapját, egy kicsit meghajolt és azt mondotta: „Nagyon meg voltam elégedve.”

Érdekes és szinte hihetetlen, hogy az egyetlen komoly, nagy elismerést mégis Kosztától kaptam. Ilyen szép akkorddal végződött Kosztával való összeköttetésem. No, talán mégsem voltam olyan nagy kizsákmányoló, mint ahogy azt a menedzserekről általában hiszik. Koszta jó bizonyítványt adott rólam, s ez igazán nagydolog volt.