Nem így volt megírva a sorsa. Akit művésznek hív a végzete, rúgkapálhat akárhogy, tehet bármit ellene, nincs menekvés, azzá kell lennie. Legfeljebb néhány kacskaringóval több kerül elébe, mint került Koszta József elé. Szinte el se hinni, de nagyurunk piktoraként kezdte. Járta Erdély kastélyait, kúriáit, csak amíg más bútorokkal, porcelánholmival házalt, ő az ecsetjét tartotta maga elé, mint mesterségének címerét.

Kapós arcképfestő volt, rokonai igazolták utóbb. Hovatovább keresték és hívták is, mert nemcsak olcsón dolgozott, de igen „hűségesen”. A megrendelő számára ez azt jelentette, hogy az arc és a kép – úgymond – hasonlított, míg az ékes szavú művészettörténészek úgy fogalmaznak, hogy festőként erős karakterérzéke volt.

A művészettörténészek még várhatnak, mert Koszta az idő tájt olyan festő, amilyenből tizenkettő egy tucat. Ügyes, szorgalmas, de kicsit unalmas. Úgy fest, mint a bécsi átlag: nem több egy jó mesterembernél.

Amivel mégis több: a vágy benne, hogy tanuljon. Hogy lásson valami mást. A kastélyokban gyűjtött pénzből Pestre megy, látogatja a Mintarajziskolát, Lotztól és Székely Bertalantól próbálja ellesni a kunsztokat, de hiába: eredetiségének semmi jelét nem adja. Elmegy Münchenbe, el Benczúr mesteriskolájába, megjárja Velencét, Nagybányával is próbálkozik mégsem alakul a dolog, nem, az istennek sem.

Valamit mégis érez, mert nem nyugszik.

Dühödten és megszállottan keresi a neki való, a letelepedésre alkalmas tájat. Cegléd, Cibakháza, Gyoma, Csorvás – járja az Alföldet, s közben tán arra gondol, hogy lassan ötven lesz, s ebben a korban Munkácsy már készen volt életművével. És akkor Szentesen megálljt parancsol neki a gyönyörű határ. Kibérel egy tanyát, majd amikor módja lesz, a Felsőréten megveszi a sajátját.

Megérkezett, s tán ezzel egy időben be is érkezett.

És itt állunk mi is, de mi egészen más kedvel. Nem ujjongunk, nem látunk semmi szépet, ellenkezőleg: lesújt bennünket, ami előttünk szégyenkezik.

A hajdan szép tanya romhalmaz, a műteremnek csupán egyetlen falát látni. A többi a földön: az enyészeté. Végigvág rajtuk a telet idéző alföldi szél, de nem azért borzongunk. S főleg nem ezért Rózsa Gábor, múzeumi kísérőm. Már messziről kiáltozza, s 140 kilójából jócskán ömlik a hang: „Gerber! Gerber, kiskutyám…” Ugatást hallok a távolból, mellőlem egy jókora káromkodás. „Hát befogta ezt is a nyomorult csoze!”

Koszta József házában ma egy kutyaevő lakik. Befogja a környékbeli tanyák házörzőit, ahohy Rózsáét is, pár nap éheztetés következik – a sovány kutyák húsa ízletesebb -, aztán leüti, megnyúzza és nyárson megsüti őket. Borral öntözi a pecsenyét, sok borral, nagyon sokkal. Utána napokig csak a kábulat…

Füteni a tanya gerendáival szokott. A tavalyi tél kemény volt, mostanra nem sok fa maradt. Az utolsó megmaradt szoba lelakatolva, a piszkos üvegen át ágyra vetett rongyokat, egy rossz sparhertet és Koszta székét látni, melyben ülve Gink Károly fotózta le halála előtt.

Hogyan juthatott ilyen sorsra a Koszta-tanya? Miért nem tettek érte semmit, ahogy kicsit arrébb, Öcsödön se őrizték meg azt az épületet, ahol József Attila lelenceskedett. De hát folytatható a sor hosszan: lebontották Juhász Gyula Ipar utcai szülőházát Szegeden, ahol korábban a magyar sasfiók, Petőfi Zoltánka lakott, eltűnt Csokonai lakása Debrecenben a Darabos utcából, nem lelni már Kzinczy hajlékát Széphalmon, s az ercsi kriptát is szétdúlták a derék honfiak, melyben Eötvös József nyugodott, míg nyugodni hagyták.

Koszta József tanyája midnél cifrább történet.

Már halála évében elkezdődött a per, s tartott csaknem két évtizedig – hivatalosan. Ha a kutyaevő Szazánszky Józsefet is csatoljuk az iratokhoz, akkor immár negyvenhét éve nem talál megoldást híres emberére Szentes, a zöldségtermelő város.

Pedig ha megkérdeznek egy európai hozzáértőt, kit tart számon a magyar festők közül. Munkácsyt mondja elsőnek, aztán jön Csontváry, majd Koszta és még egy-kettőt, aki nem itthon élt.

Fontos ez itt, Szentesen? Nem látszik fontosnak. Legfeljebb a képek azok, Koszta képei, melyeket sokan dugdosnak, mert tudják értéküket, s bizonnyal ezért tűnt el a művész többkötetnyi vázlatkönyve is a háború zűrzavarában.

A tanulságos históriának már a kezdetére csönd telepedett. Részvétlenségnek és közönynek is lehetne mondani, hiszen két cikken kívül, melyek odaköltözése évében íródtak, a szentesi sajtó és a közélet harminchárom esztendőn át nem vesz tudomást Koszta Józsefről.

Csak amikor híre jön Pestről, hogy a kis köpcös figura képeit Szinyei Merse, Nemes Marcel és a Szépművészeti Múzeum igazgatója, Petrovics Elek vásárolták meg egymással versengve, s hogy két nap múltán minden vászna gazdára lelt, akkor kezdenek figyelni rá. De még akkor is csak bérlő, ami nem nagy rang errefelé.

Saját tanyához úgy jut, hogy szerződést köt a Singer és Wolfner céggel három évre ők kötik le a „termést”, nekik küld az első félévben húsz képet Pestre . A tanyát mégsem ebből veszi. Egyik vásznát 1922-es olaszországi kiállításán Mussolini vásárolja meg: abból lesz a föld, a tanyaépület s a műteremmé alakított istálló.

Halála előtt tíz évvel Szeifert Anna, akiről ma sem tudni, felesége volt-e hivatalosan a festőnk, azt mondta, vegyenek magukhoz egy gyereket. Egy árvát.

Kilencéves volt a legényke, mikor a Felsőrétre érkezett, hat évig nevelték, rá akartak hagyni mindent. A végzet közbeszólt. Egy eltévedt golyó a háború utolsó évében leterítette a fiút, s az álom, hogy lesz örökösük, elmúlt, odalett.

Különös kapcsolat volt a festő és a bátaszéki erdész lánya közt. Nem úgy éltek, mint férj és feleség, inkább olyanformán, mint egy háziúr meg egy házvezetőnő. Ha bejöttek a városba a vasútról, Koszta leszállt, ment elől, Anusska meg hat méterrel mögötte. Mégis ragaszkodott hozzá, olyan nagyon, hogy szinte egyszerre haltak. Előbb Anna asszony, aztán a festő 1949-ben.

Végrendeletük nem tett okossá senkit. A városra, sírjuk gondozása fejében, mindössze négy képet hagytak; a többiről nincs szó az írásban. Valóságos örökösük nem volt, csak néhány távoli rokon Erdélyből, akik hallottak ugyan arról hogy él egy bolond festő az Alföldön, s Koszta az is, de nemigen érdekelte őket. Az idézést, melyet a hagyatéki tárgyalásra küldtek nekik, a hatóságok packázásának vették, s csupán annyi kívánságuk volt utána, hogy a visszautazás költségeit Brassóba az örökségből fedezzék.

Fedezték.

A tanya ezután az Alkotmány Tsztulajdonába került, nosza, bele is költöztettek egy „szövetkezeti dolgozót”. Eltelik öt év, és 1945. július 26-án Aradi Nóra művészettörténész a Népművelődési Minisztériumból levelet ír Szentesre, a múzeumvezetőnek. Tudomására jutott, hogy a lakó nem gondozza a művész hagyományaihoz méltóan a házat, intézkedjék hát. Se a város se a múzeum nem intézkedik.

Eltelik újabb három év, s a tanács azt fontolgatja, nem kéne-e műemlékké nyilvánítani „a világhírűvé lett művész” egykori tanyáját? Döntést nem hoztak. Helyette államosítják a birtokot. Államosították, majd átalakították: a műterem nagy ablaka eltűnik, ajtó kerül a helyére.

Ez az utolsó pozitívum, amiről tudunk.

Ettől kezdve csak a huzavona, hogy kinek dolga a fenntartás, kiá a felelősség. Gazdája lesz a tanács kereskedelmi osztálya, aztán a művelődési osztály, majd a néhény ajtóval odébb működő élelmiszer- gazdasági osztály. Ez kötött 1980-ban ötéves haszonbérleti szerződést Szazánszky Józseffel, aki akkor még nem evett kutyát. A bérleti díjat 68 forintban állapították meg – egy teljes évre.

A szerződést kötő tanácsot nem izgatták az előzmények. Szazánszky korábban húsz évig lakott az Alkotmány Tsz egyik tanyáján, és gyakorlatilag elbontotta a saját feje felől. Ezt a hagyományt folytattat itt is, de nem csupán ő felel a romokért.

Az Árpád Tsz éveken át letagadta, hogy a tanya az ő területükön áll. Hamis számon emlegették az épületet. Szazánszky ezt megfejelte azzal, hogy a korábban „leélt” épületének számtábláját akasztotta ki, így a hatósági emberek Koszta József tanyáját meg se találták.

Tavaly februárban az épület egy része kigyulladt. Nem csoda, hogy az idén Szentes városának önkormányzata elrendelte a bontást.

Rózsa Gábor, a Koszta nevét viselő múzeum pillére és segítségért legmesszebbre kiáltó szívemberre , mindent megpróbált. Hol szépen, hol haragosan, hol támogatókat keresve, hol cikkeket írva. Hiába. Mondanám, hogy beteljesülni látszik a legmagyarabb közmondás, miszerint „ kárnak, szarnak nincs gazdája”. De ne visszafele nézzünk.

Szentes városa nem vehet magára akkora szégyent, hogy a magyar művészettörténet mindörökre a fejére olvassa, lakosai csak a paprikanemesítéshez értenek, meg még egy-két zöldséghez, amúgy mérges gaz és dudva nő a fejekben s a szívekben. Szentes városa saját kárának tanulsága árán fog elégtételt szolgáltatni legnagyobb festőink egyikének.

Ha nem, boruljon fölé olyan sötét ég, mint Koszta képein borul a tájra.