Nem így képzelte el a halálát. Kemény Simonnak még a tízes évek végén egyszer azt nyilatkozta a frissen festett önarcképe előtt: "Olyan felindulásban dolgozom, hogy egyszer holtan fogok összeesni a festőállvány előtt!" Az ifjú Koszta valóban szangvinikus alkat volt. Amikor a Műcsarnok egy sötét sarkában "elakasztva" találta a saját képét, bicskát vett elő, kimetszette a vásznat és szó nélkül hazavitte. A kutyáit mindig ráuszította a hívatlan vendégre. Ha "véletlenül" nem állt meg a vonat a tanyájánál, hát inkább kiugrott belőle. Hörcsög volt a művészvilágbeli csúfneve. Pólya Tibor grafikája karikírozza legkitűnőbben erős járomcsontját, akaratos arcélét, mongolos szeme-hunyorát.

Még harminckettőben is így nyilatkozott Herman Lipótnak:

"- A piktor, aki nem a természetben, mélyen a földben gyökeredzik, az nem az igazi. Annak a fantáziája csak agyaglábakon jár! A kiagyalt kép sohasem lehet jó. Technikailag talán érdekes, de nincs igazi súlya. - Mit csinálok, ha nem festek? Kicsit veszekszem a cseléddel. A szénát hozom rendbe, a gyümölcsfákat ápolom, tisztítom, kefélem őket. Felmászok egy odatámasztott létrán, s ettől a kis munkától nagyot lélegzik az ember a friss levegőn. - Néha bemegyek a városba, a kávéházban elbeszélgetek a fiatalsággal; sok művelt, okos ember akad ott. Nagyokat sétálok, újságot olvasok. - Jó künn a falun, a tanyán. Megvan a fizikai és lelki kielégülésem, és ami a fő, pingálhat az ember - bis zur bewustlosigkeit!"

- Hol volt már akkor mindez? A Mester első gyomorvérzése, amikor Annuska egy éjjelen talicskán tolta át a csongrádi kórházba, már a negyvenes évek elején bekövetkezett. A kis lelencfiút, akit magukhoz vettek, egy eltévedt golyó a tanya udvarán terítette le. A már majd hetven-nyolcvan éves gyermektelen párt apatikus mély gyászba borította az eset. Bunkert ástak az udvaron, abban aludtak, és még sokáig "Papukának és Mamukának" szólították egymást. A harci eseményeket Vajda doktor Zrínyi utcai házában vészelték át. A tanyára, az istállóból lett műterembe soha vissza nem mehettek. Koszta akkor már csak "gondolatban" festett, és hiába volt a budai szanatórium és a fürdő is... Megöregedtek. Negyvenhatban a Szabadság c. lapban megjelent Koszta halálhíre. Másnap megcáfolták. Harmadnap arról írtak, hogy új képet fest a gyermekkórház javára. Annuskának ekkor még arra is volt ereje, hogy a "Stoppoló nő"-t a Tóth József Színházban megrendezett aukciós kiállításról leakassza, és hazavigye, mert azt nem tették a fő helyre. A helyi újságban kolumnás cikk jelent meg, hogy Koszta József miért szavaz a Kommunista Pártra. Negyvennyolcban a Kossuth-díjért már nem utaztak fel a fővárosba, így azután megvárták otthon, míg kihozta Papukának a postás... A Puszták Népében Nagy Zoltán méltatta a díjazottat. A Nemzeti Szalonban Bóka államtitkár nyitotta meg a tárlatát. (Képeiből egy sem került vissza.) Novemberben Annuska végrendelkezett a már-már öntudatlan Papuka helyett. Húsz-húsz elvitt képet a Magyar Államnak, és a Szépművészeti Múzeum leendő "Koszta-termének", négyet Szentes városának - sírjaik örökös ápolásáért -, a többit két testvérének hagyományozta. Néhányat meg gyógyszerekért, cukorért eladogatott addig is. De már nem érhette meg a következő tavaszt. A Kossuth-díjból temettették el Vajdáék. Papuka pedig nem volt hajlandó tudomásul venni Mamuka halálát. Kis cselédek látták el utolsó hónapjaiban, míg Gink Károly fotóművész látogatása után Ortutay Gyula és leánya Pestre vitették a Rusznyák Szanatóriumba.

Temetésén - nem Szentesen, ahogy végrendelkeztek -, hanem a Kerepesi temetőben ÉK Sándor búcsúztatta a szakma nevében:

"Koszta Józsefnek, nemzeti festőművészetünk nagy halottjának ravatalánál a Magyar Dolgozók Pártjának kegyeletét rovom le.

Koszta József művészetével tudatosan állt a dolgozó parasztság oldalára, szembehelyezkedett ennek mindenféle és fajta elnyomóival. Művészetét jóllehet nem irányította szocialista öntudat és az a felismerés, hogy az úri Magyarország elnyomott parasztjai csakis a munkásosztállyal szövetkezve, ennek vezetése mellett szabadulhatnak meg attól az úgynevezett 'paraszti valóságtól', amely lényegileg számára előbb a Habsburgokkal való kiegyezés, majd pedig a Horthy-fasizmus bilincseit jelentette. Bilincseket, és azt a nincstelenséget, amely minden átkával nyakába szakadt a száz évvel ezelőtti szabadságharcunk bukása után, és amelynek a fasizmust szétzúzó Szovjet-hadsereg dicsősége vetett véget akkor, amikor győzelmével utat nyitott hazánkban a szocializmus építését biztosító munkás-paraszt szövetségnek."

A többi bekezdésből csak a vezérmondatokat idézzük:

"Koszta József művészetéből hiányzott a szocialista harc tudatossága, amely például nagy kortársát, Biró Mihályt annyira jellemezte...

Koszta József realizmusa nem érte el a tudatosságnak azt a fokát, mint a nagy orosz forradalmi demokraták realistái, a nép közé vitt vándorkiállítások szervezői a 'PEREDVIZSNYIKOK'..."

- Hol van azóta Biró Mihály, és mit tudunk a "peredvizsnyikokról"?

RG