{…}

Feszty korszakunkban sokáig élt olyan körben, amelyet Budapesten elit társaságnak neveznek. Nyolc évvel fiatalabb kollégája, Koszta József ilyen társaságot csak a képes családi folyóiratok riportképein láthatott. Tudásának javát, művészi szemléletét Nagybányának köszönte. Ámde ezt a fajta tudást akkoriban nem lehetett pengő pénzre váltani. Így hát jó ideig észrevétlenül és nincstelenül vándorolgatott az Alföld városaiban s falvaiban. Egyik képe, a Hazatérés című végre hozzásegítette egy jelentékeny összeghez, a Műbarátok ösztöndíjához 1897-ben. Ezzel a képpel kezdte meg korszakunkban munkálkodását. Néhány év múlva kiállította a mezőn című képét, ezzel elnyerte a római ösztöndíjat, amellyel a római Fraknói házba telepedhetett (1905). Ekkor látott először valamit a Dél világából, s először került szemtől szembe a reneszánsz legnagyobb mestereinek műveivel. Öt év múlva állította ki a mezei munkásokat s elnyerte velük a Rökk Szilárd-díjat. Egyelőre ezek voltak legnagyobb sikerei, s egyben megmentették az éhenhalástól. Mert magánemberként nem nagyon kapkodtak Koszta képek után.

A helyzet később alaposan megváltozott, de csak korszakunk után, miután a nagybányai mesterek az effajta művészet számára is lehetővé tették az érdeklődést. Megállapíthatjuk azt is, hogy Koszta stílusa bizonyos változáson ment át, ami a laikus számára hatásosabbá tette a képeit: erős kontraszként törik át a sötét színekben villogó fények. Ilyesmiről azonban egyelőre szó sincs. A legnagyobb ellentétét egyelőre abból adóik, hogy parasztalakjai sötéten válnak el a háttér levegőegétől. Koszta azonban már érezteti festésének egyik sajátoságát: alakjai komor erővel magaslanak a látóhatár fölé, árnyékos alakjuk sötét tónusa most még szinte elfojtja a lokális színeket. Innen e korabeli képeinek komor hangoltsága.

Így aztán az ő parasztjai csöppet sem hasonlítanak a Népszínház cifra parasztjaihoz, akiket olyan nagyon kedvelt a közönség, ellenben éreztették a nézővel, hogy itt egy kemény kéz mutatja be egy kemény élet sorsát. Az utóbbit ebben a korszakban annál közvetlenebbül éreztethette, mert egyelőre ilyen volt a saját sorsa is. Így csendül össze a kép a szerzőjével, a paraszti élet a művészi élettel, tárgy és stílis összhangba került. Hozzá járult ehhez saját lelki alkata, amely komoly hangoltságú. Senki nem látta nevetni, talán mosolyogni sem. Hajlamos volt az ingerlékenységre, hamar kész volt nála a bosszankodás, ha valami nem ment úgy, ahogy akarta. Nembarátkozott. Ilyenformán lelki élete is örömtelen volt, egy szenvedélyt érzett magában: a festést. És a sors volt hozzá olyan kegyes, hogy késő öregkoráig élhetett ennek a szenvedélynek.
{…}