Az alföldi festőket nemcsak azért illeti ez az elnevezés, szűkebb hazájuk, művészetük tágabb-szorosabb értelmezett tematikája az Alföld és népe, a szegényparasztság sajátos élete, a „hárommillió koldus országának” jellegzetes tája s e tájak embereinek bárhol másutt ismeretlen közvetlen környezete, életritmusa, gondolata- és érzelemvilága. Az alföldi festők valóban nem voltak „városi festők” , mint legtöbb magyar és külföldi kor-és pályatársuk. Őket a táj és a tájban megjelenő ember érdekelte, de sohasem festői lehetőséget láttak a magányba menekvő individuum kivetítésére, mint egyik –másik nagy magyar festő kortársuk. Az alföldi festőkről mondani szokták, hogy magányosan éltek és dolgoztak; valóban elszigetelődtek a nagyvárosi élet mozgalmasságától és művészberkeitől. De azt festették, amit maguk is mindennap megéltek, azokról szóltak, akik között éltek. És e ponton nem voltak magányra kényszerített indivídumok, hanem a paraszti közösség tagjai, egy hatalmas társadalmi réteg létérdekeinek művész szószólói. Akár úgy, mint Tornyai János, aki a Jussban adott hangot a marakodó szegénység hétköznapjainak, s a Bús magyar sorsban, a sík, sivár tájban, a „nagy magyar sömmibe” rajzolódó roggyant gebe sziluettjében, ebben jelképi erejű ábrázolásban a nemzet sorsává általánosította a szegényparaszti sorsot. Vagy úgy, mint, Nagy István, aki konstruktív képszervezés tapasztalatait alkalmazta, s az így teremthető tartalomsűrítő erővel megrendítően tolmácsolta a falusi szegénység sivárságát.

folytatjuk