Fáradságos munkával összekuporgatott pénzén végre Budapestre költözhetett és a mintarajziskolában kezdett tanulni. Első mestere a könnyed és derűs világszemléletű Lotz Károly volt, akitől hamarosan Székely Bertalan osztályára menekült. Székely Bertalanban a fiatal művész rokonlélekre talált, a nála töltött éveket tekintette főiskolai pályafutása legboldogabb időszakának. A müncheni Képzőművészeti Akadémia után a Benczur-féle mesteriskolán dolgozott, hogy oklevelet nyerjen. Benczur modora és oktatási módja azonban sértette őt, nem tudott beilleszkedni az ő akadémikus-realista modorába, mert már Bastien-Lepage paraszti tárgyú művei ejtették ámulatba. Elhagyta tehát a mesteriskolát és 1897-ben megfestette (Hazatérő aratók) című első nagyméretű kompozícióját (Szépművészeti Múzeum). A festményen a kép háttere felé vonuló aratókat ábrázolta alkonyi szürkületben. A rajz élessége még Bastien-Lepage-é, de a színekben már érezni a későbbi Koszta izzó koloritját. Tudásával azonban nem volt megelégedve, ezért rövid ideig a nagybányai művésztelepen tartózkodott, ahol a plener-festés elveit sajátította el. Nagybányai korszakának első emléke a Fővárosi Képtárban lévő, fekvő fiút ábrázoló tanulmánya, amelyben a félárnyékos részeken erőteljesen érvényesül még a vonalrajz, de a test egyes felületeire már sárgás ragyogással csordúl a pasztózusan fölrakott napfény. A fejlődés további állomása egy derűs hatású, gyengéd színekkel és szabadabb ecsetkezeléssel készült festménye, a (Domboldalon, Szentesi Múzeum), amely hamvasságában és áhítatábanegy kissé a (Majális-ra) emlékeztet. Nagybánya után Szolnokra költözött, de nem volt a telep állandó lakója, mert mint a kiállítási katalógusokban közölt lakcímeiből kiderül, felváltva tartózkodott a Tisza –környéki helységekben. Szolnokon festette (Vízhordó lányok) című festményét (1903. Szeged, Múzeum), amely nagybányai idill után már súlyosabb felfogásának ad teret. A mű épp úgy, mint Koszta későbbi munkálkodása szoros rokonságban áll Thorma János festészetével, elsősorban az (Október 1-én) és a (Kocsisok között) című festményekkel. De Koszta Thormánál is sokkal érzéstelibb, szubjektívabb. A (Vízhordó lányok)-on a fiatalság bája az esthangulat törődött, melankolikus atmoszférájával párosul, az alakok monumentális fenséggel emelkednek ki a széles alkonyi tájból. Színei súlyosak, de még egy-egy sárga, vagy halványkék meghittebb, gyengédebb érzelmeket is kelt. Következő műveiben egyre jobban önállósodott. (Vihar után) című figurális tájképe (Fővárosi Képtár) átmenetileg az embert másodrendű szereplővé teszi az elemek fenséges küzdelmének ábrázolása alkalmával. A (Szénagyűjtők, Szépművészeti Múzeum) azonban már elsősorban az emberről, a paraszti munka lélekölő nehézségeiről, a nép elhagyatottságáról beszél, Millet-re emlékeztető áhítattal és kompozíciós formával, de egyre szenvedélyesebb és sötétebb hangú színekkel, amelyek közt a szürkéskék, a vörösesbarna és zöldeskék dominálnak. Egymás után festette a dolgozó nép nehéz munkájának különböző jeleneteit: a drámaiságábaban Munkácsy Mihályra emlékeztető (Kukoricatörés)-t, vagy a kék, vörös és fehér színek elklentétére épült (Kapáló nők)- sorozatát, amelynek legszebb példája egy szentesi magángyűjteményben látható. Nagyobb figurális kompoziciói közé tartozik a milleneum idején készült (Máttyás király fogadja Beatrixet) című kép mellett a (Háromkirályok), amelynek első, szelídebbhangú változata a Szépművészeti Múzeumban, robosztus, majdnem nyers és meghökkentő érzéseket keltő másik változata a Fővárosi Képtárban van. Kemény és nyershangú festészete nem talált elismerésre, lényegében csak 57 éves korában az 1917-es gyűjteményes kiállításon, majd 1920-ban aratott először sikert. A sikerek és a kiállítás anyagi haszna sem változtatta meg a dolgozó néphez való viszonyát. A képek eladási árából Szentes környékén egy kis tanyát vásárolt és ott élt 1949-ben bekövetkezett haláláig. Szentesi idejében főleg tájképeket festett. Ezeken a munkáin a dolgozó ember jelentős hangsúlyt nyer, a tájképi elemek, a sötétkéken izzó ég és a távolban villódzó fehér házak az ábrázolt alakok érzelmeinek, munkától elgyötört, dactól pattanásig feszült lelkiállapotának kifejezésére szolgálnak. Tájképmotívumai nem természetleírások, bár a valóságélménnyel való kapcsolatukat megőrizték, hanem a falusi néppel sorsközösséget vállaló művész érzelmeinek expresszív erejű kifejezését segíti elő. Ezeken a munkáin Koszta József egyre inkább eltávolodott a szolnoki és nagybányai művészet természetelvű irányzatától és Tornyai Jánoshoz hasonlóan egy Munkácsy Mihályból kiinduló vizió-szerű, robbanásig telített lírai festészetet hozott létre.

Kései korsztakának legjelentősebb alkotásai azok az arcképek, amelyeket önmagáról, feleségéről, tanyai emberekről festett. Súlyoshangú, megrázóerejű jellemábrázoló portréinak sorát még az 1900-as években, nagybányai hatás alatt festett (Nő az ablaknál) című képe (Fővárosi Képtár) nyitja meg. A 10-es évek végén festette a mogorva arckifejezésű, munkáját gépiesen végző (Tányértölő)-t (Fővárosi Képtár), amely hangulatában Munkácsy Mihály (Köpülő asszonyá)-hoz áll közel, bár képén az ibolyáskékbe ágyazott fehér és almazöld színek dominálnak. Portréinak következő jelentős állomása a (Pipacsos leány, Fővárosi Képtár) és a (Leány cseréppel, Szépművészeti Múzeum), utóbbi a sötét és a világos színek küzdelmére épült. Szentesi korszakának legszebb emlékei közé tartoznak a parasztság törhetetlen erejét kifejező fehérkendős, lilablúzos (Női arckép, Fővárosi Képtár) és a (Fehérruhás leány virágcseréppel, Szegedi Múzeum), amely Koszta gazdag művészetében is talán a legelmélyültebb és a legbenőségesebb alkotás.

Koszta József magánossága és elszigeteltsége folytán alig tartott kapcsolatot korának képzőművészeti irányaival. Így őrizte meg eredetiségét és kifejező erejét. Bár a parasztság között élt és annak életét örökítette meg, Munkácsy parasztképeihez hasonlóan az ő művészetéből is hiányzik az előremutató erő,csak végtelen kétségbeesés és a tehetetlenség fölött érzett szenvedélyes düh olvasható ki belőlük. Művészetét igazán csak a magyar népi demokrácia értékelte, midőn 1949-ben Kossuth-díjjal tüntette ki.

{…}