Öregúr lépeget a Kossuth-utcán, kabátja kigombolva, élvezi az aranyos, melegítő napfényt, fel-felpillant az égre, végigsimogatja a makulátlan kékséget. Sokan köszönnek neki, barátságosan, szerényen, szinte alázatosan fogadja az üdvözléseket.

Az öregúr európai hírű festőművész, korunk festészetének egyik legkiemelkedőbb alakja. Koszta József festőművész Brassóban született, a Képzőművészeti Főiskolán, majd Münchenben, később Benczur Gyula budapesti mesteriskolájában tanult s ekkor állította ki első képét s egy történelmi kompozícióját, amellyel elnyerte a Fraknói-díjat. Egy ideig az Alföld tanyái közt festegetett, majd Rómába ment s ott dolgozott. Egy párisi útja után Szentesen telepedett le (1907) s itt festette erős kontrasztos, érdekes megvilágítási ellentétekre épített tájképeit, amelyeket gyűjteményesen Budapesten állított ki s velük egy csapásra festőink első sorába került. Párisi és római kiállításain aranyérmekkel tüntették ki. Koszta József most ismét visszatért Szentesre, ahol negyven évvel ezelőtt leggyönyörűbb képeit festette. És ismét dolgozik. Az épülő gyermekkórház javára festi új képét, melynek témáját a paraszti életből meríti.

Meglátogattuk otthonában. Szobájának bútorzata egyszerű. Fekvőhelye fehérre lakkozott vaságy. Az ablaknál befeléfordított vásznak, a párkányon maroknyi ecset. Hellyel kínál és azonnal a készülő képről beszél. Dolgozik minden gondolat a készülő mű körül forog. Lelkesíti a cél: dolgozni, alkotni a gyermekért, épülő demokráciánk jövő zálogáért! Szó-szoros értelmében vett interjút nem ad. Önmagáról nem beszél.

Felesége mondja el, hogy a mester majdnem valamennyi képének témáját a dolgozó nép életéből merítette. (A mezőn, Kukoricatörés, Tányértisztogató, Dinnyevásár stb.)

Búcsúzunk s a mester pártkönyvecskét mutat: Azért nem vagyok remete, még politizálok is.