Látogatás a legöregebb Magyar festőnél, a 88 éves Koszta Józsefnél, aki a Kossuth-díjat majdnem visszavitte a postára, mert nem hitte, hogy neki szól – s akit most nyaralni küld a kormány

A Kossuth-díjas Koszta József, a magyar festőművészek nesztora Pesten van. A kultuszminisztérium művészeti főosztályán tudtuk meg a hírt, ahol éppen azon buzgólkodnak, hogy hamarjában milyen formában is adják Kosztának tudtul azt a megbecsülést és szeretetet, amivel a demokrácia számontartja értékeit.

A döntés hamar megtörtént. Kosztát feleségével párhetes gyógykezelésre és pihenésre Balatonfüredre küldi le a minisztérium. Már gondoskodnak is az autóról meg a kis uticsomagról és viszik az örömhírt. Kosztának….Óbuda, Knur Pálné ucca 16. A rozoga kis boltíves ház házmester nem tud arról, hogy itt egy híres festőművész lakik.
-Hacsak az a kis alacsony öregember nem ott a pincelejárónál, a kapu alatt – mondja bizonytalanul.

Bekopogunk , tényleg itt van előttünk a 88 éves Koszta József hűséges életepárjával, Annuskával. A kor és súlyos betegség ha meg is viselte, de nem törte meg; csillogó szemmel, boldogan örvendezik látogatásunknak. A díván alól egy zsákvászonba varrt csomagot kotor elő. Izgatottan vágja szét bicskájával a spárgafércet és előkerülnek az egymásra csavart olajképek. Felesége segíteni akar, de ő elhárítja:
-Engedj, Annuska, ez az én dolgom.
És máris fáradhatatlanul tartja egyik képét a másik után maga elé, hol a képre, hol felénk hunyorgatva. A kis szoba fénnyel telik meg. Mély kék és barna színekben ágyazottan, egészséges optimizmussal ragyognak a képek.

Az egyik különösen szép kazlas képénél megszólal a mester:
-Ez a kép alkuban volt még annakidején a minisztériummal, de nem jöttünk ki az árban, és így visszamaradt. Bezzeg most más a helyzet. A felszabadulás óta érzem igazán, hogy törődnek velem. Előbb csomagot kaptam, aztán meg pénzt. Lehet, hogy nem is hiszik el az urak – mosolyodik el, - de visszavittem a pénzt a postára, annyira nem hittem el, hogy nekem szól, de ott aztán megtudtam , hogy mégsem tévedés, hanem a demokrácia gondoskodása a művészekről.

Egy szép fiatal fehérruhás lányt ábrázol a következő kép.
-Egy városi hölgyről festettem, Csongrádon – büszkélkedik az ősz mester.
-Ugyan, ugyan, apuska – pirongatja Koszta néni, - de rosszul emlékszik, hiszen az is én voltam otthon a tanyán. De tessék mondani – folytatja váratlanul (felénk fordulva) – tetszenek önöknek az absztrakt- képek? Mert a férjem azt mondja róluk, hogy a férgese majd elhull…
-Örül-e a dicsőségnek, Mester? – kérdezzük végül.
-Ne haragudjanak – mondja – talán szerénytelennek látszom, de: egyik fülemen be, a másikon ki. Az én örömöm a munka, mert az úgy van, hogy „kenyni” muszáj.

Már csavargatja is egyik vásznát a másik után, újra bepakolja a zsákdarabba, s a csomag megint a díván alá kerül. Koszta néni megmagyarázza:
-Nem hagyja el az uram soha a képeit. Félti, hogy ellopják. Az ostrom alatt a kukoricába dugtuk el a padláson, aztán amikor megbetegedett az uram, ráültettem egy taligára, mellétettem a képeket és betoltam a csongorádi kórházba. De azért nincs ám itt minden kép – fordul suttogóra a hangja.
-Azt a tizenöt darabot, amit deklire festett, nem tudtuk elhozni, csongrádon helyeztem el. Persze, ő azt hiszi, hogy valahol az is itt van bepakolva, de ne tessék neki szólni.

Ezt könnyen megígérjük, hiszen a meghatottságtól tényleg nem igen tudunk szólni. Csak tisztelettel állunk az előtt a festőművész előtt, aki egy percre sem szakadt el a népétől és akinek életművét látva, minden hitünkben megerősödünk…