A müncheni iskola akadémikus festészete és a Magyar Alföld forradalmi realizmusa.

A gimnázium dísztermének falain magyar mesterművek fogadják a belépőt a Szentesi Hét keretében a Fővárosi Képtár által rendezett vándorkiállításon. Valami ösztönös megilletődöttség fogja el az embert, ahogy körülnéz a remekművek között, melyek nem is olyan régen a vagyonosok kiváltságai voltak, most a nép kultúrájának szolgálatába lettek állítva a tárlatvezetője, Oelmacher Anna elvtársnő, gondoskodik róla, hogy akik a képeket megtekintik ne csak a színeket formákat lássák, hanem mögé nézhessenek a külsőségnek, megértsék a művész mondanivalóját és az alkotás célját.

Oelmacher elvtársnő éppen egy asszonycsoportot vezet végig a tárlaton, amint belépek és az ő magyarázatából értem meg a képek sajátos elrendezését, mellyel illusztrálni akarja a tárlat a magyar festészet fejlődésvonalát.

Az egyik falrészleten a XIX. Század második felének mesterei foglalják el: Gyárfás, Munkácsi, Lotz Károly, Székely Bertalan. Mondhatni, velük kezdődik a magyar piktura, velük, akik kikerülve a müncheni iskolából, elsőnek tudták legyőzni az akadémikus fényképszerűséget és elsőnek próbáltak festészetükben magyar hangokat megütni. Lotz Kárly pédául két képpel szerepel. „Az alkony” című képemég tiszta műteremszerű német festmény, de dupla portréja már felszabadultságról tesz tanúbizonyságot. Székely Bertalan, a nagy freskók mestere, egyik leghaladottabb tagja ennek a csoportnak, kis kompozíciói, pl. „Szeptember végén” élnek.

Munkácsi Mihály a kis asztalosinasból lett magyar zseni a legnagyobbak között is a legnagyobb volt, de megölte őt Páris pénzhajszája, kikötött a jólfizetett romantikus akadémizmus mellett akkor, amikor már a francia festészet is túljutott ezen az irányzaton. A burzsoáosztály festője lett, soha nem volt egyetlen szava sem osztályához, áruba bocsátotta ecsetjét. A kapitalizmus emberfaló gépe felfalta őt is, ezt juttatta eszembe a búcsúzást ábrázoló képe.

A forradalmárok.

A magyar festészet hamarosan kiszabadult ez alól a nyomasztó légkör alól. Hollósi, Ferenczi a nagybányai iskolával megcsinálták a magyar festészet forradalmát, visszatértek a magyar tájakhoz és bevezették a magyar piktúrába a magyarnyelvet a német helyett, magyar táj, magyar élet vonul be az utánuk következők vásznára. Csók Ferenc, Rippl-Rónai festészete e forradalom győzelmét jelenti.

Mednyánszki az arisztokraták világából jött és legforradalmibb módon mutatott rá festészetében az elnyomottak életére. Minden műve arról tanúskodik, hogy felismerte, hogy az ő vékony rétege egy vastag réteg hátán él. Nehéz teher volt ez s úgy roskadozott alatta a magyar nép, ahogy ő azt megrázó képein megfestett.

Ma élő festők következnek ezután, idősebbek, fiatalok. Egri József, a Balaton festője, a forma egyik legmerészebb újítója Nagy István. Uitz Béla, akinek „Szüret” című műve mintha most készült volna, mikor a magunk munkáját, magunk szüreteljük. Valami elpusztíthatatlan optimizmust lehelnek az izzó, mégis puha színek.

Derkovits, Dési-Huber, Nagy Balogh János már nemcsak művészi forradalmárok, hanem társadalmi forradalmárok. A festészet kifejező ereje, mintegy fegyverként használták az elnyomók ellen. Minden egyes képük mintegy agitációs eszköz is. Ahogy a jéggé fagyott táblák között veszteglő hajókon őrzi a hídról egy szuronyos katona, vagy ahogy egy munkás a roppant kőbányából tör a felszínre, a világosság felé, mind-mind megannyi szimbólum a kornak, melyben készültek. Nagy Balog János képéről mely az édesanyját ábrázolja amint szürke mezőn pipacsot szed, rögtön József Attila „Anyám” című verse jut eszembe.

Végül mintegy hazatérve jut el az ember a következő terembe, melyet teljesen megtöltenek Koszta József, városunk nagy művészének képei. Hazatértünk, a szentesi alföldre, a parasztházak, kukoricatáblák, az elmúlt rendszer parasztnyomorúságának kellős közepébe, mely idegesen, nyugtalanul él, vibrál, meggyőz és segítségért kiált Koszta képein.